Vanity Fair - Robert Pattinson (2011)

Az igazán elkötelezett Twilight Saga rajongók körében megszállottságuk tárgya lehet, hogy Robert Pattinson, viszont „ő egy gondolkodó ember, aki megpróbálja megemészteni hírnevét,” mondja Nancy Jo Sales, a Vanity Fair felelős szerkesztője, az ő nevéhez fűződik az e havi címlapsztori, ami a színészt veszi górcső alá (és amely a „Menekülés az Alkonyat Zónájából” címet viseli). Tovább folytatva gondolatmenetét, „Csak egy átlagos - jóllehet egy nagyon jóképű – srácnak tűnik, aki egy igazán különleges álmot él át, amiből szeretne lassan felébredni. Azt hiszem most a ’Nem vagyok Spock’* pillanatát éli meg.”

Menekülés az Alkonyat Zónájából

Felejtsd el kapcsolatát Kristen Stewart-tal – Robert Pattinson belehabarodott egy vastagbőrű emlősbe, akit Tai-nak hívnak, ő Robert egyik szereplőtársa az ebben a hónapban bemutatásra kerülő Vizet az Elefántnakban. Ez a film - amely vásznán Reese Witherspoon mint Pattinson szerelme tűnik fel – egy szakmai kiugrást jelent az öt részes Twilight Saga természetfeletti környezetéből, azonban még a távoli forgatási helyszínen, Tennessee-ben is a Twihard rajongók tömegei ostromolták napi szinten. Nancy Jo Sales a 24 éves színészt a hírnév okozta hála és kétségbeesés közötti vergődés közepette találta, amely bekebelezi őt.

Robert Pattinson nem szeret többé repülni, mivel a repülés reptereket jelent, és a repterek nem jelentenek mást mint olyan emberekbe botlást, akik megőrülhetnek mikor megpillantják őt, sikítozni, sírni kezdenek, megpróbálnák megérinteni és megkérni, hogy harapja meg a nyakukat. Pattinson szemérmes színésznek - jövő hónapban tölti be a 25. életévét és úgy nyilatkozik arról a hisztériáról, ami körülveszi őt mióta először feltűnt a gavallér tinédzser Edward Cullen szerepében a 2008-as Alkonyat filmben, hogy „meglehetősen szokatlan.”

„Ez a dolog, hogy mindenki ismer,” mondja egy nap Baton Rouge-ban, ahol a Twilight Saga Breaking Dawn: Part I-et és Part II-őt forgatják, „különös, mivel az emberek részéről ez egy egyoldalú kapcsolat, hisz látják a rólad készült képeket és úgy érzik, hogy jobban ismernek mint azokat, akikkel valójában kapcsolatot tartanak fent.” Pattinson továbbá hozzáteszi, „Még én sem ismerem magamat eléggé.”

Így, a repüléstől való idegenkedése és az az érzése, hogy több időt kell arra fordítani, hogy megismerje önmagát, Pattinson-t arra az elhatározásra jutatta, hogy novemberben Los Angeles-ből New Orleans-ba autóval utazzon, így csatlakozva a Twilight Saga stábjához. „Fantasztikus volt,” mondja erről az utazásról, amit két londoni barátjával együtt élt át. „Egész végig helyi utakon haladtunk, és az iPhone-om segítségével navigáltam.” E modern Kerouac-szerű utazás révén átkeltek Arizonán és Új-Mexikón, mikor ráakadtak egy kis natív amerikai városkára, Zuni-ra. „Egyáltalán nem tűnt Amerikának,” mondja Pattinson nosztalgikusan. „Mi voltunk ott az egyetlen fehér emberek.”

Megálltak egy texasi bárban, Lubbock-ban, ahol hosszú ideje Pattinson először érezte úgy, hogy le tud ülni és meginni egy sört anélkül, hogy lesifotósok vagy rajongók zavarnák. „Senki sem ismert fel, vagy ilyesmi,” mondja. „Én meg úgy voltam, hogy Ah, ez nagyon fasza, itt ülhetek, csirkeszárnyakat ehetek meg ilyenek.” Egy olyan hely után kutatott, ahol önmaga tud lenni, és úgy gondolta meg is találta.

De történt valami. Kitudódott, hogy ott van. „Valahogy mindig rám találnak,” mondja rezignáltan. Hirtelen nagyjából ezer ember volt az utcán, a rendőrségnek ki kellett szállnia, hogy kontrollálja a tömeget. A kidobó megkérdezte tőle, „Szeretnéd ha kimennénk és megvernénk valakit?,” majd Pattinson azt mondta, „Miről beszélsz? Senkit sem kell megverni.’” Az a bár, ami előtte az ismeretlenség oázisa volt, az csapdává vált számukra. A rendőrség által biztosított védőkíséretnek kellett visszavinnie őket a hoteljükig.

Néhány hónappal később Baton Rouge-ban, Pattinson azt mondja, hogy nem érzi úgy, hogy szórakozni kéne járnia, mivel nem lehet megmondani, hogy egy egyszerű éttermi látogatás mikor válik egy újabb ’lázadás’ gócpontjává. „Így fogok tenni,” mondja, majd lehajtja a fejét az asztalra és elrejti azt karjának könyökhajlatában. Felemeli a fejét és – oh, hűha. Nem tud sikeresebben szabadulni külsejétől, mint a rajongók figyelmétől. Az arcának van egyfajta fönségessége, amit gyermekarcokon láthatsz, kiegészítve ez a tökéletes fehér bőrrel, a piros ajkakkal és nagy szemekkel. Nehéz lenne kifejezni más módon csak úgy, hogy: gyönyörű.

De az ilyen szuperlatívuszok valószínűleg azon fajta dolgok, amik arra késztetnék őt, hogy még jobban megalázkodjon és megizzadjon, mint most a világoskék pamut ingében. Idegesnek tűnik; és beismeri, hogy az is. Ez az interjú dolog nem az ő világa. „Egyszerűen unalmas vagyok,” mondja, ahogy ismét végigfuttatja ujjait vastagszálú barna hajában, amíg az az égnek nem mered. „Annyira ki vagyok száradva.” Az American Spirits láncdohányosa, kávét, vizet és Snapple márkájú jegesteát iszik, és csokis perecet majszol egy tálból, amit az asszisztense hagyott itt neki.

Kintről, kutyák morgása hallatszik be. „Remélem nem ölik meg szegény Martint,” mondja Pattinson, feláll a konyhaasztal mellől és kinéz az ablakon. Martin egy kóbor kutya, aki - Pattinson és Twilight-os kolléganőjének, Kristen Stewart - asszisztenseik kutyafalkájának elnyomott részét képviseli. Az asszisztensek ezen a hangulatos, meghitt bérelt házon osztoznak Baton Rouge csendes lakóövezeti részében. A kályhában ropogó tűz és illatos gyertyák teremtik meg Pattinson számára a kényelmet – amit az asszisztenseknek köszönhet -, amíg interjút ad.

„Fogalmam sincs, hogy mi a baj velem,” mondja Pattinson, ahogy visszatér az asztalhoz.

Amióta visszatért az Alkonyat forgatására, azt mondja nem érzi úgy – nos, hogy teljesen önmaga lenne. „Az agyam nem működik többé. Nincsenek emlékeim. Nem tudok írni. Csupán, amit meg tudok tenni, az az, hogy aláírjam a nevem. Múltkor megpróbáltam írni – úgy nézett ki, mintha Braille írással véstem volna.” Megkérem, hogy írjon valamit a jegyzettömbömbe; megteszi és olvashatatlan. „Látod?” mondja. „Úgy néz ki, mintha pókok firkálták volna.”

Zord lelkiállapotának leírásában felfedezhető egyfajta tréfás hangulat, ugyanakkor komoly is. Úgy tűnik, hogy az óriási hírnév által okozott buborékban-élés korlátai kezdik felemészteni. „Abban az állapotban vagyok, hogy nem csinálok semmit,” mondja. „Soha nem kapcsolok el a TV csatornákról a lakókocsimban. Csak a House of Payne, a Két pasi – meg egy kicsi ismétléseit nézem. Imádom a Zsarukat – azt hiszem ez a kedvenc televíziós showműsorom.”

„Úristen,” mondja nevetve, „Ez tisztára pancserül hangzott.”

Ébressz fel, mikor vége

„Kristen nagyon koncentrál arra, hogy színésznő legyen,” mondja Pattinson később Stewart-ról. „Úgy értem, ez Ő – Ő egy színésznő. Míg Én – Én meg nem is tudom.”

A sok dolog között - amik most üldözik Pattinson-t bárhová is megy - azon kérdések is szerepelnek, amik a 21 éves Stewart-tal kialakult kapcsolatának természetét feszegetik. Széles körben azt pletykálják, hogy perzselő szerelem alakult ki közöttük, amit nem hajlandók megerősíteni (még Oprah sem volt képes megtörni a jeget). Más pletykák szerint viszont a románc csak a Twilight filmek hírverését segítik.

„Arra vagy kíváncsi, hogy igazi vámpír vagyok-e?” kérdezi Pattinson, mikor csatlakozom a kíváncsiskodók táborához azáltal, hogy arról kérdezem, hogy a vásznon látható szerelem tükörképe-e a valódi életének. Ahogy válaszra várok, Pattinson a szó szoros értelmében vergődik. „Igen. Um. Nem, nem igazán,” mondja.          
„Elég nehéz… ez egyszerűen nagyon nyomasztó,” mondja talányosan.
„Úgy értem, hogy nagyon intenzív érzelmeket tápláltok egymás iránt?” kérdezem tőle.
„Oh, nem tudom,” mondja végül. „Kristen klassz. Mielőtt ismertem volna, azt gondoltam, hogy igazán jó színésznő. Mármint láttam az Út a Vadonba címen futó filmben, és azt gondoltam, hogy nagyszerű benne. Még mindig úgy vélem, hogy csak néhány csaj van az ő korosztályában, akik ugyanolyan jók, mint ő. Vicces, ahogy ezt a hatalmas dolgot kezeli.” Ami az Alkonyat.

„Ha ennek vége,” mondja Pattinson utalva a Twilight megállíthatatlannak tűnő szórakoztató gépezetére, „a média az érdeklődését el fogja veszíteni” az állítólagos afférjukat illetően. Reméli. „Nem lesz semmi, amiről beszélhetnének. Nem fog passzolni a szalagcímek forgatagába. Nem fog belesimulni a mintába.”

De a nagy kérdés Pattinson számára az, hogy — és ennek úgy tűnik fájdalmasan tudatában van – vajon a Twilight őrület valaha véget ér-e igazán, valamint valaha visszatérhet-e a színtiszta önmagához, az egyszerű Rob-hoz, akármilyen is legyen az. A Saga negyedik és ötödik része nem fog a mozikban debütálni 2011 és 2012 novemberéig, és olyan megszállott rajongókkal, az úgy nevezett Twihardokkal (nem is beszélve a Summit Entertainment hatékony marketing gépezetéről) a világjelenség olyan hosszú ideig fent fog maradni, amíg csak a tinédzser lányok kedvüket lelik a hátborzongásban, vagy egyszerűen nem akad jobb dolguk.

Egy olyan ikonikus szerep, mint amilyen Edward Cullené ugyanolyan halálosnak tud bizonyulni, mint egy vámpírharapás egy fiatal színész pályafutásában, annak ellenére, hogy a mozifilmek hallhatatlanságot, hírnevet és gazdagságot hoztak számára. (Ebben az évben Pattinson a 15. helyet foglalta el a Vanity Fair által összeállított „Hollywoodi Top 40”-es listán, ami szerint csak 2010-ben 27,5 millió dollárt keresett.) „A fizetség hatalmas,” ismeri el Pattinson, de „most skatulyában vagyok, ami nagyon furcsa. Az emberek ez alapján ismernek, ez a dolog hozza valószínűleg a legtöbb pénzt – de jóformán semelyik színész sem vágyik erre. Azért, mert így senki sem hinné el nekem, hogyha valami igazán életszagú karaktert akarnák megformálni, például egy gengsztert vagy hasonlót.”

Megkérdezem tőle vajon elérne-e valamifajta áttörést, ha teljesen mást csinálna – mondjuk Shakespeare-t. „Ha most megtenném, megölnének,” mondja egy szomorú nevetés kíséretében. „Mindenki azt mondaná, Mi a szar?”

Különös helyzetben van most, hiszen nem tudja, hogy örökké színész akar-e lenni, illetve szembe kell néznie azzal a lehetőséggel, hogy nem fogják engedni, hogy kibontakoztathassa magát színészként. Sóvárgónak tűnik, mikor kortársainak karrierjéről beszélgetünk - akiket tisztel - úgy mint Jesse Eisenberg-ről („Ő nagyon király.”) és James Franco-ról („Ő valami igazán érdekes utat jár be pályafutása során.”).

„Mindig is azt mondom az ügynökeimnek, hogy 10 évig fog tartani,” míg elfeledkeznek a Twilight-ról, mondja. „De ez totálisan érthető. Az átlagos emberek dolgoznak és dolgoznak a nagy pillanatig. Te csak megpróbálod a lehető legtöbbet kihozni a döntéseidből. Mint például én megpróbálok úgy gondolkodni, mint az Alkonyat filmek előtt.”

És ez az amiért elhatározta: megcsinál egy filmet, ami egy elefántról szól.

Ormány Show

A Vizet az elefántnak – ami ebben a hónapban kerül a mozikba – Sara Gruen 2006-os toplistás regényén alapul, és egy utazó cirkuszról szól a Nagy Gazdasági Világválság idején. Pattinson Jacob Jankowski-t játssza, egy állatorvostan-hallgatót, aki elveszti a szüleit egy autóbalesetben, és felugrik egy cirkuszvonatra, majd a cirkusz egzotikus állatainak gondozója lesz, köztük egy nagyon problémás elefánté.

„Nem lepődnék meg, ha Rob azt mondaná, hogy az ok, ami miatt elvállalta a filmet, az az elefánt volt,” mondja a rendező, Francis Lawrence (Constantine - A démonvadász, Legenda vagyok). „Egészen beleszeretett abba az elefántba.”

„Ő volt a legjobb színésznő, akivel életem során dolgoztam,” mondja Pattinson Tai-ról, az ő indiai elefánt szereplőtársáról, aki Dél-Kaliforniában él, ahol a film nagy részét forgatták. (Tai feltűnt az 1992-es Vanity Fair címlapján, ahol Goldie Hawn-nal pózolt.) „Sírtam, mikor az elefánt végzett a forgatással,” vagyis mikor leforgatta az utolsó jelenetét, mondja Pattinson. „Sosem sírtam, mikor bárki más fejezte be a forgatást.”

De az egyik fő oka annak, hogy a film elkészítése mellett döntött az volt, hogy Jack Fisk, az Oscar jelölt látványtervező (Vérző olaj) elmondta neki, hogy a látvány olyan lesz, mint az 1978-as Mennyei napok című Terrence Malick filmben, ahol Fisk volt a művészeti vezető. „Volt egy elképzelésem arról, hogy miként fog kinézni a film,” mondja Pattinson. „Eléggé fura módon választok.”

„Ő egy megszállott mozifilm-imádó,” mondja Reese Witherspoon, aki a cirkuszi előadót, Marlenát játssza, és Pattinson szerelmének tárgya is a filmben. (2004-ben, mikor Witherspoon 28 éves volt, Pattinson, aki akkor 18 éves volt, játszotta a fiát a Hiúságok vására című filmben, de a jelenetek végül a vágószoba padlóján kötöttek ki, szóval, ahogy Robert mondja „az nem számít”.)

„Igazán elképesztő, hogy egy ennyire fiatal srác már ennyi filmet látott,” mondja Witherspoon. „Egyszer megemlítettem a Mindkettőt szeretem című filmet – ez egy Ernst Lubitsch-Gary Cooper vígjáték 1933-ból – és teljesen meglepődtem, hogy már látta.”

„Egy kicsit olyan, mint egy filmtudós,” mondja Lawrence, „rengeteg mindent megnéz, és nagyon intelligensen tud társalogni a filmekről.”

Mégis, Lawrence elismeri, hogy egy kicsit aggódott Pattinson beválogatása miatt, egészen a személyes találkozásig. Pattinson filmjei, kivéve a milliárd dolláros Alkonyat sorozatot, ugyanis eddig nem voltak nagy kasszasikerek. Volt pár szerepe kisebb filmekben, mielőtt megkapta Edward Cullen szerepét, aztán szerepelt 2010-ben az Emlékezz rám című filmben, ami nem részesült a Twilight sikerében.

„Az Alkonyat-filmek annyira ’kitaláltak’,” mondja Lawrence, „te pedig elgondolkozol, hogy vajon a színész mire is képes. De aztán ahogy találkoztam Robbal, annyira megnyugodtam. Van benne valami: magával ragadó. Ő egy igazi filmsztár. James Dean-re emlékeztet engem. És nagyon hasonlított Jacob-ra (a Vizet az elefántnak-ban játszott karaktere), egy olyan személy, aki még csak most ért férfivá, erős, de bizonytalan a saját bőrében. Az emberek nagyon meg fognak lepődni rajta. Az alakítása nagyon árnyalt és természetes.”

„Ő még csak most fedezi fel, ki is ő valójában, mint művész. Mindig megkért engem, vagy Christoph-ot, – Waltz, osztrák színész, aki szerepelt a Becstelen Brigantykban is, és August-ot, a brutális állatidomárt játssza a Vizet az elefántnak-ban – hogy dolgozzunk a párbeszédeken, és a karaktereken vele. Nagyon elkötelezett a munkájában. Annyi rosszat lehet hallani a fiatal színészeknek a viselkedéséről, hogy elkésnek a forgatásról, és másnaposak, de itt egyáltalán semmi ilyesmi nem merült fel. Nagyon keményen dolgozott.”

Valahogy Pattinsonnak sikerült fenntartania a koncentrációját a Twihard-ok tömegei előtt is, akik napi szinten felbukkantak a Vizet az elefántnak forgatásán. „Még életemben nem láttam ilyet azelőtt, soha. Már reggel ötkor ott várakoztak, hogy láthassák őt. Fiatal lányok. Hol van vajon az anyukájuk?” – kérdezi Witherspoon.

„Szerintem ez nagyon idegesítő számára,” mondja Lawrence. „Egy hétig forgattunk Tennessee-ben, és erről a hírek kiszivárogtak. Mentünk a kocsival a forgatásra, és a helyszín olyan volt, mint Woodstock. Két mérföld hosszan kocsik. Emberek kempingeztek a fűben. Épp vacsoráztunk a hotelban egy privát szobában, ők pedig zajongtak az ablaknál, úgyhogy a pincérnő behúzta a sötétítőket. Erre elkezdtek sikítozni és dörömbölni az ablakon, karmolászni az ablakot. Aztán egyszer csak meghallod ezt a kétségbeesett hangot: Rob! Én csak szeretném megérinteni a hajad!”

„Dolgoztam már Will Smith-szel,” folytatja Lawrence, „ő is ugyanúgy osztogatott autogrammokat, és mindenki boldog volt. De ez már egy teljesen más szint. Rob-ot darabokra tudnák széttépni. Letépnék róla a ruháit, és kihúznák az összes haját.”

Senki kísérete

Ilyenkor elgondolkodunk, vajon hogyan kezeli ezt az egészet Pattinson. Ő nem olyan, mint Leo a Titanic-os években, nem járja a nightclubokat a kíséretével, így eresztve ki a gőzt. Nem is olyan, mint Keith Richards (aki állítása szerint még csak most ért a végére a saját önéletrajzának az elolvasására), aki különböző szerekkel kábította magát. Pattinson azt mondja, hogy „allergiás a fűre”, és most, hogy formában kell lennie a Breaking Dawn filmekhez, még csak nem is iszik. (Félmeztelenül fog megjelenni a Breaking Dawn: Part 1-ben, amitől azt mondja, hogy már előre rettegett: „Én sosem értettem ezt a meztelenség dolgot. Annyira irigy vagyok azokra az emberekre, akik csak úgy simán meztelenül mászkálnak.”)

„Kényszeres evő vagyok,” árulja el nekünk. „Annyira el fogok hízni öregkoromra, hogy az már nevetséges.” De ezt elég nehéz elhinni, látva vékony alkatát. Elmesél egy történetet arról, hogyan zabált be egy több, mint egy kilós zacskó kekszes M&M’s-t, miközben David Foster Wallace esszéiből összeállított könyvet olvasott. „Teljesen összeomlottam, és szó szerint lehúztam a maradékot a vécén,” mondja. Egyáltalán nem Keith Richards.

Inkább egy szabadkozó sztárnak tűnik, aki sóvárog a hétköznapi dolgok után, és nagyon elkötelezetten műveli magát. „Nagyjából 20 könyvet olvasott el, mialatt forgattunk,” mondja Lawrence. „Mindig ott volt nála a Kindle-je a felvételek között.”

Pattinson a kedvencei között tart számon néhány gúnyos hangvételű művet, ami az emberi ostobaságon élcelődik: az Eat the Rich P.J.O’Rourke-tól, és a Money Martin Amis-től. Kijelenti, hogy ő „teljesen olyan”, mint a Money narrátora, John Self – egy reklámszakember, és munkamániás férfi a ’80-as években – és szeretné majd egyszer eljátszani őt a filmadaptációban. „Ez nekem készült, ez a szerep,” ragaszkodik hozzá.

De hogy miben is hasonlít annyira erre a karakterre egyenlőre rejtély marad. Elismeri, hogy ő „sosem csinál semmit” – mármint semmi botrányosat -, ennek ellenére beismeri, hogy bizonyos fajta csodálatot érez Charlie Sheen, és az ő „kis kilengései” iránt. „Szeretem az őrült embereket, akik le se szarják az egészet,” mondja.

De Pattinson fennköltebb tevékenységek iránt érez elkötelezettséget. Azt mondja, egy forgatókönyvet ír egy Lillian Hellman novella alapján. Mielőtt a munkabeosztása ilyen korlátozott lett, azelőtt „minden egyes nap eljártam a moziba”. Azt mondja, hogy „nagyon sokat tanultam Godard-tól” (a French New Wave rendezője, Jean-Luc Godard), és felsorol egy listányi borús hangulatú japán filmet, amiket nagyon tisztel.

„Bassza meg,” mondja aztán egyik pillanatban. „Teljesen úgy hangzom, mint egy kis sznob pöcs.”

Sosem járt főiskolára. Barnes-ban, egy londoni külvárosban nőtt fel, ahol anyja, Clare, egy modelügynökségnél dolgozott, apja, Richard pedig régi autókat árult. (Van két nővére is, Lizzy, aki zenész, és Victoria, aki reklámszakember.) „Nagyon helyes családja van,” mondja Witherspoon, „emberek, akik szeretik őt, és támogatják, és ő is ugyan annyira szereti, és támogatja őket. Ez mind nagyon jót tesz neki a jövőre nézve is.”

Pattinson egy fiúiskolába, a Harrodian-be járt (véletlenül pont akkor, mikor Mick Jagger fia, James is), amit ő ’művészeskedő’-nek nevez. Elmeséli, hogy politikai szövegíró szeretett volna lenni, és jelentkezett is a főiskolára a nemzetközi kapcsolatok szakra, de ekkor megkapta Cedric Diggory szerepét, aki egy varázslótanonc a Hugrabug házban, a Harry Potter és a Tűz Serlege című filmben. Megpróbálkozott a színészkedéssel, és a modellkedéssel, elég szerény sikerrel, így eldöntötte, hogy L.A.-be költözik, hogy ott próbálja ki a szerencséjét. Azt mondja, hogy ideje nagy részét moziba járással, és pubokban való zenéléssel töltötte (mivel zenész, és dalszövegíró is). Nem volt barátnője: „Én nem olyan srác vagyok, aki állandóan benne van egy kapcsolatban, egyáltalán nem.” Már azon gondolkodott, hogy felhagy a színészkedéssel, és hazamegy, amikor is beválogatták az Alkonyat stábjába.

Hajrá Csapat

Tudván, hogy ő egy viszonylag fiatal ember, érdekes belegondolni, hogy mi járhat Pattinson fejében mikor ennek az egész hírnév cirkusznak a középpontjában áll. „Nagyon furcsa,” mondja és próbálja elmagyarázni. „Mindig eltűnődöm, vajon mit akarnak?” mondja a Twilight rajongókra gondolva.

Megszállottan követik a filmforgatásokra világszerte, melyek miatt [a rajongók] sokszor munkát és családot hagynak hátra csak azért, hogy a Twilight ösvényen kirándulhassanak. Mikor ez év januárjában vöröses árnyalatúra festette a haját, szolidaritásból a rajongók is ezt tették. „Egy 17 éves ausztrál lány feltörte az e-mailjeimet mikor épp be voltam jelentkezve,” mondja Pattinson. „Aztán egy 15 éves angol lány ugyanezt megcsinálta.” Azt mondta az ügyvédjének, hogy perelni fog.

„Félek házat vagy bármit is venni, mert ha csak egy paparazzi is ott állna egy napig, többet el nem mennének onnan,” Inkább hotelekben tartózkodik, mert mint mondja „csak a gyakori költözéssel tudom ezt elkerülni.”

„Még most sem értem igazán,” mondja Pattinson a Twilight intenzív vonzerejéről. „Van egy bizonyos pontja, ami a velejéig magával ragadja a lányokat. Az emberek pedig meg akarják bélyegezni őket azzal, ha azt mondják ‘Én Twilight rajongó vagyok.’ Ez őrült dolog szerintem. Ők igazából a közönség részei. Csak van abban valami hihetetlenül izgalmas, hogy felspannolod magad egy bizonyos szintre.”

De elismeri, hogy a Summit Entertainment díjnyertes marketing csapatának is sokat köszönhetnek. A tavalyi év ’Team Edward/Team Jacob’ kampánya nehéz döntés elé állította a Twilight rajongókat, mikor arra kérték őket, hogy támogassanak valakit a Bella kezéért harcoló két rivális közül.

„Fogalmam sem volt arról, hogy fogadták az emberek a Team Edward/Team Jacob dolgot,” mondja Pattinson. „Állandóan azt kérdezgették,”— átvált reklámszerű hanghordozásra —„‘Team Edward vagy Team Jacob párti vagy?’ Én meg csak néztem, hogy ‘Te meg miről beszélsz?’ De mondták tovább, hogy ’Válassz oldalt!’ Mire azt mondtam, hogy ‘Én egyikhez sem tartozom.’”

Szerinte az, hogy termékké vált—arca pénztárcákon, uzsonnás táskákon, társasjátékokon és számtalan játékfigurán köszön vissza—elég furcsa dolog. „Ha benne vagy a Twilight-ban ki kell elégítened a franchise-t,”—ismételgetik egyfajta hódolattal a Summit emberei. „Például mikor a Vizet az Elefántnakhoz készítettük a promó fotókat az egész nem tartott tovább 10 percnél, míg a Twilight-ét vagy 2 napig csináltuk - minden szögből és pozícióból. Csodálkoztunk is, ‘Miért tart ez ilyen sokáig?’ És akkor megmondták,”—előveszi komoly, cégvezetős hangját— „‘Hát ez a játékokhoz kell majd és a Burger King-es koronákhoz.’ Nem azért mondom, mert bajom volt ezzel—egy filmnek nehéz pénzt keresni…”

„Mindegy is,” mondja Pattinson miközben beleszív a cigarettájába. „Ez ellen nem tehetsz semmit. Ez van és kész. De nagyon fura a részesének lenni és képviselni olyat, amit igazából nem is szeretsz annyira.…”

„Istenem, ezt most jól megfejeltem,” mondja.

Reménykedik abban, hogy lehet belőle egy olyan Rob Pattinson, akit komolyan vesznek színészként és egyre kifinomultabb szerepeket kap majd. Mostanában válogatták be David Cronenberg Cosmopolis című következő filmjébe, ami Don DeLillo novella adaptációja lesz. „E miatt aggódtam a leginkább,” mondja, „hogy majd nem fognak olyan komolyan venni, hogy ilyen szerepeket adjanak és most kaptam egyet.”

Kutyául megfáradt

A meganagy világhírrel együtt úgy látszik az emberektől való elidegenedés is felütötte nála a fejét. „Elég vicces ez manapság,” mondja Pattinson, “mármint az emberekkel való szocializálódás. Van bennem egyfajta gyanakvás mindenki felé, ami nagyon fura. Vegyük például, hogy simán sétálok az utcán az emberek meg beszólnak, hogy ‘Bazd meg!’” mondja nevetve. „Aztán ott van még a többi ember, akik egyszerűen csak meg akarnak ütni. A bárokban lévő pasik mondjuk. Ilyenkor egyszerűen csak elmegyek,” mondja vállat vonva.

„De emiatt nem szabad panaszkodni, hálásnak kell lenned. És nyilván – megértem miért. Ha szerencsés vagy értékelned kell ezt. De ha már csak egy kicsit is mondasz valamit a rossz oldaláról ezek az emberek rögtön kikiáltanak hazugnak. Szerintem azért, mert az emberek szeretnék azt hinni erről az egészről, hogy olyan mint egy álom.”

„Atyaég, egyfolytában a hírnévről beszélek, ez már annyira unalmas!” Magyarázza székéből kifordulva Pattinson, miközben mintha undorodna magától. Megnyugtatom, hogy teljes mértékben megértem, figyelembe véve azt a sok mindent, amin az elmúlt években keresztül ment. „Igen, tudom, de mindig mikor arról olvasol, hogy valamelyik híresség a hírnévről beszél, azt gondolod róla ‘Kussolj már el a francba,’” mondja nevetve.

A kintről beszűrődő moraj egyre hangosabb lesz. Vonyítást is hallunk. Pattinson feltépi az ajtót, mondván, „Ezt nem bírom tovább.”

„Martin, gyere ide!” kiáltja, mire azonnal beszalad a házba egy vékony, ázott fekete kutya és farkát energetikusan és hálásan csóválva mindenhova vizet fröcsköl.

Pattinson becsukja az ajtót mielőtt más kutyák is bejuthatnának. „Nézd meg, rám várnak, mind akarnak egy darabot belőlem,” mondja. Néhány boxer az ablakhoz megy és mogorván bámulnak befelé - márha a kutyák tudnak mogorván nézni.

Martin felugrik a kanapéra és kimerülten lecsukja szemét.

Pattinson megsimogatja fejét. „Jól van, aludj csak.”

- Nancy Jo Sales, 2011. Április

*A Star Trek Leonard Nimoy-át annyira azonosították Spock szerepével, hogy az már kezdett a terhére válni, és első, 1977-ben megjelent önéletrajzi könyvének a ’Nem vagyok Spock’ címet adta.

Fordította: Barbi, Edit, Annie

VIA

Posted in: Robert Pattinson,Vanity Fair