Az Interview magazin 40. évfordulójának alkalmából, felkértük a rendező, író és fotós Dennis Hopper-t,—akinek kapcsolata a magazinnal már 4 évtizede tart—hogy vállalja az interjúztatói szerepét ehhez a címlaphoz. Jóindulatúan elvállalta. Stewart-tal beszélt - aki épp az Eclipse-et forgatja Vancouver-ben - az Ütközések [Hopper] című sorozatáról, Albuquerque-ben, Új- Mexikóban.
DENNIS HOPPER: Mielőtt elkezdenénk, van egy hatéves kislányom, aki éppen megőrül, mert itt vagy a telefon mellett. Odaadhatom neked hogy köszönjön egyet?
KRISTEN STEWART: Igen, persze.
HOPPER: Oké, Galen a neve. [odaadja a telefont]
GALEN HOPPER: Szia!
STEWART: Szia! Hogy vagy?
GALEN: Jól.
STEWART: Nagyon örülök, hogy beszélünk, Galen. [szünet] Hello?
GALEN: Szia!
HOPPER: [elveszi a telefont] Nagyon izgatott.
STEWART: Wow, ettől én is ideges lettem!
HOPPER: Ideges lettél tőle?
STEWART: Igen. Valahogy megfélemlítenek a gyerekek. Nem tudom mit mondjak.
HOPPER: Hát, azért köszi, hogy beszéltél vele. Szóval, hogy vagy?
STEWART: Elég jól vagyok. Nem igazán vagyok jó az interjúkban, de ez egy kitüntetés. Az ég szerelmére miért akartad ezt velem csinálni? Fogalmad sincs milyen király érzés ez nekem.
HOPPER: Te egy elég jó színésznő vagy. És a lányom a legnagyobb rajongód, így azt gondoltam, Mi az ördög ? [nevetnek] én sem szoktam ilyet tenni. De nagyon sok mindenen mehetsz keresztül, most hogy a Twilight sikeres lett. Biztos nincs egy perc nyugtod sem.
STEWART: Az a legszomorúbb, hogy azt kell mondjam elég unalmas, mert szó szerint a napokban történő összes beszélgetésem a Twilight-tal kezdődik—legyen az olyan, akivel először találkozom vagy olyasvalaki akit már rég láttam. Az első dolog amint mondani akarok nekik az az, hogy “Ez őrület! És mint magán ember, semmit sem tudok csinálni!” De akkor elgondolkodok magamban: az istenit, kussolj már.HOPPER: [mindketten nevetnek] Tudod, igazán csodálatos az előadásod. Mivel nem tudtad, hogy egy sorozatot csinálsz, amikor az első Twilight filmet készítettétek, voltak nehézségeid az új részekben, hogy újra belebújj a karakter bőrébe?
STEWART: Igazából mindig is érdekelt, hogy hosszabb időn át követhessek egy karaktert, de színészként erre egyetlen lehetőséged a tévé sorozatokban van. De a Twilight sorozat király, mert tudod, hogy mi áll még előtted—az összes könyvet megírták már. És vannak közte szüneteim. Kicsit lehangoló érzés, hogy épp akkor veszítesz el egy karaktert, amikor már kezdenéd igazán megismerni. Általában, a film végére megadatik, hogy teljesen kiismerem az adott személyt, és aztán végeztünk. Valójában ez történt a Twilight forgatásán is, és most újra a New Moon-én is.. Minden alkalommal mikor Bella megváltozik, újra meg kell vele ismerkednem és egy következő szintre vinnem.
HOPPER: Élvezted a dolgot? Vagy úgy érzed, hogy a folytatások miatt nagyobb nyomás van rajtad?
STEWART: Sokkal nagyobb nyomás-szerűséget érzek magamon, mint ami jellemző lenne rám. Általában, ami előrehajt, az a te saját felelősséged, amit a forgatókönyv, a karakter és a többi veled dolgozó ember iránt érzel. De ebben az esetben, nem csak ezeknek tartoztam felelősséggel, hanem mindenkinek, aki személyesen érintett a könyvekben—és ez már egy világot átívelő dolog. Ez egy őrült fogalom. Vannak bizonyos dolgok a Twilight-ban... Amennyire büszke vagyok rá és kedvelem, úgy érzem , hogy talán túl sokat adtam magamból a karakterhez. Úgy érzem most már tényleg ismerem Bellát. De a legtöbb olvasó is ismeri Bellát, hiszen ez egy első személyben megírt, narratív sztori. Ő olyan, mint egy ütőér és mindenki rajta keresztül éli meg a történetet. Minden lány, aki rajongója, úgy érzi magába zárhatja a személyét. Én meg: “Hogy az ördögbe fogok mindenkinek megfelelni ? Ez lehetetlen!” De elhatároztam, hogyha mindig pofátlanul őszinte maradsz, akkor semmit sem kell szégyellned.
STEWART: De a filmek nem sötétek annyira, mint amennyire szerettük volna megcsinálni őket. De akármennyire is szép és jó nézni és megfigyelni azt, ahogy ez a két karakter vigaszt talál egymásban, valójában körülöttük teljes a káosz. Mármint a motivációik elég kérdésesek—ez a két ember már már egészségtelenül odaadó egymás iránt. . . Mindenben melletük állok, amit tesznek. Csak le kellett tisztáznom magamban, máskülönben el sem tudtam volna játszani a karaktert. De ők totálisan nem azok a hagyományos karakterek. Rohadt furcsa témák vonulnak át az egész sztorin—mint például a dominancia és a mazochizmus. Úgy értem, mindig szem előtt kell tartanod, hogy ennek a történetnek azoknak a 11 éveseknek a számára is érthetőnek kell lennie, akik olvasták a könyveket és egyes jelenetekre nem tekintenek szükségképpen előjátékként. De közben ott van a közönség másik rétege—a nagy százalék—akik tudják, hogy az a jelenet egy előjáték. És ez egy elég mély, heves előjáték. [nevet] Úgyhogy elég vicces mindkettőnek megfelelve eljátszani. Mármint nem tudom milyen érzés a vámpír barátoddal ”enyelegni”, mert ez olyasvalami, amit sosem éltem át. De elég vicces, hogyha belegondolsz abba, hogy a közönség nagy része 10 éves és egy nap mikor majd felnőnek rájönnek, hogy egy csomó burkolt gondolat van a Twilight-ban, amit azelőtt észre sem vettek.
HOPPER: Hát elég sokan figyelnek rád mostanában.
STEWART: Igen, ez fura. Állandóan elémvetítenek egy képet arról, hogy ki is vagyok én, és már lassan úgy érzem ennek a szerepnek eleget is kell tennem. Mégha olyan dolgok is jönnek ki a számon, biztos akarok lenni abban, hogy tényleg azt mondom ki, amit úgy is gondolok. Arra gondolok, hogy bármit amit mondok megkritizálják—nem is megkritizálják, inkább csak elemzik és értékelik. És mindig van valami olyan, ami számomra sokat jelent és mégsem jön ki jól a dolog [a számból]. Bár megváltozott az életem, azelőtt sem jártam el olyan sokat. Én olyan ”magánakvaló” fajta vagyok. Bár többet mehetnék sétálni . . .
HOPPER: Nem mehetsz el sétálni?
STEWART: Munka után szívesen elmennék járni egyet, ahelyett, hogy visszamennék a hotelszobámba és ott lennék egész nap. Elég unalmas tud lenni. Nagyon kiskorom óta dolgozom színésznőként, és ismerek egy csomó embert, akik színészek és nem kell megalkuszniuk azzal, hogy ők bizonyos szereplők . . . Tudod, ha magát a szót nézzük, szereplő, nem is az igazi. Ennek az egész szónak az a jelentése, hogy ez egy ”csinált” dolog, és, hogy ezt nem is te alakítod ki magadnak. Idegesítő is lehet. De nagyon erős érzésem van azzal kapcsolatban, hogy ez el fog tűnni, és hogy ez érdeklődést fog kapni—mert azt fog—de ez az egész múlandó. Úgyhogy pár év múlva remélhetőleg az az ember lehetek, akivé tényleg válni szeretnék.
HOPPER: Zavar, hogy pletykalapokban látod magad??
STEWART: Hogy őszinte legyek, nem tehetsz ellene semmit. El se hagyom a hotel szobámat—szó szerint, egyáltalán. Senkivel sem beszélek a magánéletemről, és szerintem ez is közrejátszik. De nagyon fontos, hogy megőrizd, ami a sajátod és magadban tartsd. Ez azt jelenti, hogy az egyetlen módja, hogy senki se tudja meg merre voltam előző este, az az, hogy egyáltalán nem megyek sehova. Ezt próbálom szem előtt tartani. De attól is függ, hogy milyen hangulatban vagyok. Néha úgy gondolom: “Tudod mit? Nem érdekel. Megyek és azt csinálom, amit akarok.” Aztán másnap: “Uhh. Most biztos mindenki azt hiszi, azért mentem el valahova, hogy felhívjam magamra a figyelmet.” Pedig nem, valójában… egy percig… azt gondoltam, olyan lehetek mint bármelyik másik átlagos ember.
HOPPER: Megnéztem a filmeket amiket csináltál, és néhány nagyon különlegesen tehetséges emberrel is dolgoztál: Patricia Clarkson-al —istenem, ő egy remek színésznő—és Jodie Foster-el. Egészen csodálatos emberek. És az előadásaid nagyon különbözőek. Kilenc éves korodban kezdted. Színészkedni akartál, igaz? Nem az volt, hogy a szüleid erőltették a dolgot, mert ők is ebben az iparban dolgoztak?
STEWART: Nem. Egyáltalán nem.
HOPPER: Csak mert Dean Stockwell az egyik legjobb barátom, és elég sok horror-sztorija van azokból az időkből, mikor gyerekként szerepelt. De te ezt akartad csinálni ugye?
STEWART: Fura egy fiatal gyerektől elvárni olyat, hogy megmondja, a színészettel akar foglalkozni. Nem hiszem, hogy ez egy természetes hajlam volt részemről, inkább olyasmi, amibe beleszerettem. Őszintén, először csak szórakozás volt. Ez volt az első dolog, amivel boldogulni tudtam. A szüleim stábban dolgoztak. Mindketten megzavarodtak, mikor színészkedni akartam. De mindig támogatták, amit én vagy a testvérem, csinálni akartunk. Olyasvalami volt ez, amiről azt gondoltam jó buli lesz, hisz’ forgatásokon nőttem fel. Majd pár év múlva, ahogy nagyobb lettem a színészet egy teljesen más dologgá vált számomra. Azt hiszem olyan 13 körül lehettem.HOPPER: Tanított valaki? Vagy elmentél valami társulathoz?
STEWART: Nem, csak belevágtam.
HOPPER: Itt tanultad meg. Ez a legjobb hely a tanulásra. Megint megnéztem a Pánikszobát múlt éjjel.
STEWART: Tényleg? Én már nagyon rég nem láttam. Ez volt a második film, amit csináltam. Hála égnek, hogy Jodie Foster volt a filmben, semmire sem kellett gondolnom a forgatáson. Szó szerint csak vele lógtam és önmagam adtam. Még rá gondolni sem akarok, hogy megnézem—megölne. Olyan lenne, mintha egy házi videót néznék.
HOPPER: Pedig annyira jó vagy benne. Jártál iskolába, amíg gyerekként dolgoztál?
STEWART: Nyilvános suliba jártam nyolcadikig. Tudom, hogy kicsit megkéstem vele és kicsit öreg is vagyok már, de most fejeztem be a gimit—dícsérettel. A napokban csináltam az Eclipse érettségi átadós jelenetét, és én magam is alig egy hete fejeztem be a sulit, mondtam is a stábnak, “Hé, csak hogy tudjátok, én tényleg most érettségiztem, és nem lesz másik átadási ünnepségem.” Úgyhogy csináltam pár látszat képet az egyik statisztával. Megkértem a színészt, hogy jöjjön vissza és szó szerint rázza meg a kezem és adja át az oklevelemet, amíg még rajtam van a sapka és a köpeny.
2009. OKTÓBER
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése